Me and Brussels…

legkevesbe sem izgalmas brusszeli tortenesek…

Csak Róma érdemli meg Párizst, csak Párizs érdemli meg Rómát

Posted by gaborpapai on October 19, 2008

Párizs egyetlen testvérvárosa Róma, az indoklás pedig egészen egyszerű és prózai: a címben olvashatjátok.

Nem tudtam hova tenni ezt a nagyképűséget, de három nap után azt kell mondjam: van benne valami…

Tízen mentünk, további hárman autóval, akik miatt lekéstük a péntek esti ingyen Louvre-t, amit talán sosem fogok nekik megbocsátani… Az egyik ír srác édesapja festő, és vett egy lakást Párizsban. A lakás pontosan úgy néz ki, ahogy egy párizsi festő lakását elképzelitek: óriási terek, kevés berendezés, festmények mindenhol, egy régi negyedben. Elképesztő volt. Sajttal, borral, valamint a gyilkosos játékkal (emlékeztek még rá?) ünnepeltük a megérkezésünket, valamint vártunk a többiekre, hogy odaérjünk a Louvre-ba, de ez sajnos nem sikerült. Ezért elmentünk a Mont Marte-ra, melynek tetején található a Sacre-Coeur, a híres templom. Amit most fogok írni, az megdöbbenti majd ateista barátimat, úgyhogy ők görgessenek lejjeb egy picit, az már tele lesz erőszakkal és bulival, ott már otthon érezhetik magukat.

Szóval a belépés pillanatában valami megfogott. Csodálatos belső tér különösebb fényűzés nélkül, és csengő, latin női ének. Halk, kulturált, megindító. A belépés pillanatától a kilépésig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, csak mentünk körbe-körbe, csodáltuk ezt a hihetetlen épületet és többen megértettük a hitet. Aztán észrevettem: az ének nem hangszóróból szólt, hanem tíz apáca énekelt a szószéken. Nem tudtam mást tenni, mint leültem a sorok közé, és fél órán keresztül hallgattam őket, és csatlakoztak hozzám a többiek is. Kiérve újra élveztük a fantasztikus kilátást Párizsra, majd egy rövid séta utáni olasz vacsora, és irány a Moulin Rouge. Gondoltuk, nem fizetünk 115 eurót egy egyfogásos vacsoráért és egy pohár pezsgőért, ezért előtte lefényképeztük magunkat, majd irány a metró.

 

Épphogy leértünk, amikor hangoskodásra lettünk figyelmesek. Két fiatal arab srác szedte a lábát elég gyorsan, mögötte négy, szintén arab fiatal kiabált nekik, egészen nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal, hogy visszahívják őket abba a buliba, ahonnan az imént távoztak, és nem is egy barátságos rapid sakkpartit szerettek volna velük játszani, mielőtt még jön a metró. Az egyikük támadó olyat rúgott az egyikbe, hogy az elsodorta a mi fél csapatunkat is, majd megkezdődött az igazi csata. Ekkor még azt gondoltam, hogy egy kisebb baráti pofozkodásról van szó, hisz leginkább a jól ismert mivanmivanmivan lökdösődésen kívül egy szépen kivitelezett jobbegyenesről, valamint a már fentebb említett rúgásról számolhatok be érdemben. Aztán előbb 10, valószínűleg az éppen vertek csapatához érkezett felmentősereg, akiket közvetlenül követett 20 a másik oldalról. Sok focimeccsen láttam szerintem az átlagnál jóval többet, de amit itt tapasztaltam, az felülmúlt mindent. Egészen egyszerűen nem tudtál olyan helyre menni a metrókocsikban, ahol ne dúlt volna harc késsel, baseball-ütőkkel, poroltóval (ajánlom mindenki figyelmébe ezt az új harci eszközt!), törött sörösüveggel és sorolhatnám. Néhány betört ablak, néhány eltörött állkapocs után valakinek eszébe jutott, hogy kéne a rendőröket hívni, de a csata csak néhány perc múlva csillapodott. Eközben rám is azt hihette az egyik kollega, hogy valamelyik csapattal vagyok, mert megpróbált megütni, de ezt fantasztikus képességeimnek, hihetetlen erőmnek, valamint a legendás hidegvéremnek köszönhetően kivédtem, és ő is továbbállt. Az eredetileg lincselésre hivatott két fiatalember pedig leugrott a metró vonalára (!), úgyhogy további öt percet kellett várnunk, hogy tuti ne csapjuk el őket… Itt újra meg kell említsem az égető bevándorlókérdést, hisz egyszerűen be kell lássuk: az, hogy kiteszed őket a külvárosokba, elzárva őket még az itteni nyelv megtanulásától is, nem megoldás. Az, hogy nem törődve ezzel az égető kérdéssel az Unió inkább a langusztapopuláció megmentésén fáradozik, tűrhetetlen. Mert bár az tudtommal az érintetteken kívül senkinek semmi baja nem történt, el sem merem képzelni, mi történhet a külvárosokban, látva több fiatal párizsi érdektelen arckifejezését…

Megnyugvásképp elmentünk egy kocsmába, ahol magyar cigányzene mellett szürcsölhettünk sört-bort, én speciel vodkát.

 

Szombaton korán kezdtük a napot, végigjártuk az összes párizsi nevezetességet, amelynek felsorolásától megkímélem magam és titeket, ezért inkább két történet, az egyik vicces, a másik bosszantó. Szombat reggel nyolc óra körül a litván kollegina a következő monológgal ébresztett minket: gyerekek, itt vagyunk Párizsban, nagyon jó volt a tegnap, de most felkeltem. Ez egy új nap, gratulálok! Sosem gratuláltak még sem nekem, sem másoknak azért, mert túléltük az alvásunkat, úgyhogy fergeteges röhögések közepette kezdtük a napot, és természetesen nem felejtettünk el egymásnak gratulálni minden egyes túlélt óra után. Egyszer már említettem a dán kolleginát, aki saját bevallása szerint is EU-szkeptikus (hogy mit keres itt, arról talán őt kéne megkérdezni…), valamint kimondottan és felvállaltan lenézi a kelet-európaiakat. Még pénteken a Sacre-Ceurtől javasoltam, hogy sétáljunk el az Eiffel-toronyig, mire a következőt sikerült mondania: én nyugat-európai vagyok, nem sétálok. Egy halkan elmormogott kurvaanyád után elmagyaráztam neki, hogy mi sem gyalog járunk, ha nem tudná, a magyar lovas nép, én is szekérrel járok a fődre minden reggel ötkor, úgyhogy kikérem magamnak azt a feltételezést, mely szerint gyaloglunk mindenhova. Cserébe nálunk még sem TV, sem internet nincs, így csak újságban csodálhattam meg, hogy milyen a Lajtán túl, ezért igen, én szeretném megnézni az Eiffel-tornyot. Ezután pénzt kért mindenkitől, mert elfogyott a havi keresete. Nem adtam neki. Szombaton pedig a csodálatos város megtekintése helyett úgy döntött, hogy vásárolgatni (kölcsönkért pénzből) kell a Champs-Ellysee-n ahelyett, hogy mondjuk elmenne egy múzeumba. Miután természetesen nem tartottunk vele, eltűnt, és bár egész nap informáltuk, hogy merre vagyunk, nem jelent meg. Majd elmentünk bulizni, és másnap ő volt felháborodva, hogy nem találkoztunk vele. Az egész helyzet vesztese a belga lány volt, akinek a barátja Párizsban él, így már látta a várost többször, ő ment vele. Gyönyörű volt, ugyanakkor a csapatszellem, a jó társaság megmutatta, hogy egy vita közben is együvé tartozik, együtt küldtük el melegebb éghajlatra…

Vasárnap bepótoltuk a Louvre-t, valamint megtekintettük azokat a helyeket, amikre szombaton nem maradt időnk, és este fél tizenkettőkor újra Brüsszelben voltam, legkevésbé sem kipihenten.

Meg kell néznem Rómát, hogy tényleg megérdemli-e Párizst. Ha igen, nem fogok csalódni…

Advertisements

One Response to “Csak Róma érdemli meg Párizst, csak Párizs érdemli meg Rómát”

  1. agocsadam said

    az emberi társadalom ketté fog válni. pont. ajánlott irodalom h. g. wells time machine-ja (film is készült belőle), populárisabb gondolkodásúaknak a dredd bíró (az egy korábbi fázisról szól, de a lényeg ugyanaz)

    wifisták, multikulti liberálisok, tech-savvy yuppie-k! előbb utóbb az alsóbb osztályokat esszük! az éhség erősebb a meggyőződésnél.

    mindenki segítsen űrhajót építeni.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

 
%d bloggers like this: